coMMMunity.eu
2014. július 25. péntek

“Nem lehet ténnyé silányítani” – interjú Donáth Lászlóval

Szerző:
/
coMMMunity.eu

Istentisztelet keretében emlékeztek meg vasárnap a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Megbékélés Templomában a Tatárszentgyörgyön, Nagycsécsén, Alsózsolcán, Kislétán, Tiszalökön cigány származásuk miatt meggyilkolt áldozatokról. Iványi Gábor az áldozatok mellett imádkozott  a magyar kormányért is, azokért, akik az egyházak köréből ezt a gyülekezetet is száműzték. Donáth László evangélikus lelkész az ótestamentumi Jób történetét felidézve bátorította az árván maradottakat. 

Az istentiszteletet követően a megemlékezők a kertben álló emlékműnél gyújtottak mécsest. Alex Schikowski Róbert és Robika című faszobrát, a Tatárszentgyörgyön meggyilkolt apa és fia nevét hordozó emlékművet, az érintett önkormányzatok nem engedték közterületen felállítani. A gyülekezet kertjébe került nagyméretű faszobor a gyilkosság által megdőlő életfolyamot, az áldozatokkal együtt érzők szolidaritását, és a gyilkolás hiábavalóságát jelképezi. A szobrász az áldozatok emlékének ápolását, a bőrszínétől független emlékezést hangsúlyozta. 

A megemlékezést kezdeményező Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének képviseletében Donáth Ferenc hivatkozott az érintett önkormányzatok elzárkózására, a társadalmi emlékezet gyengeségére, az elszegényedésbe süllyedő társadalomban tapasztalható közönyre, és az igazságszolgáltatással adós államra. A civil szolidaritásra, a rasszista sorozatgyilkosság áldozatainak emléket állító további programokon, és az emberjogi megmozdulásokon való részvételre, a kapcsolatok ápolására hívta fel a megemlékezőket.

Az eseményen a coMMMunity munkatársa is ott volt, aki Donáth László evangélikus lelkésszel beszélgetett.

Donáth László (a szerző felvétele)

Donáth László (a szerző felvétele)

- Miért fontosak a megemlékezések? Mi a jelentőségük?

Donáth László: Azért kell emlékezni a halottainkra, hogy mindaz, amit szellemi értékként hátrahagytak, bennünk valósággá válhasson. Ezért bárki, aki kimegy a szerettei sírjához a temetőbe, vidékre utazik a szülőházához, vagy hazatér külföldről, hogy pár percig ott lehessen, ahol az emlékezés leginkább átélhető, az annál inkább tud önmagává válni.

A közösségi gyász nem egyszerűen a magángyász sokszorosított, megnövelt esete, hanem minőségi változás: egy közösség csak úgy és annyiban érvényes, amennyiben a halottaira való emlékezésre kollektíve képes. Egy példa az érthetőség kedvéért: minden keresztény templomon ott van valahol, valamiképp a kereszt, a kehely, a csillag, vagy a kakas, tehát az, ami a jézusi szimbolikához hozzátartozik. Ez fontos megjelenítés valahányszor a gyülekezet összejön, mert egy közösség attól válik azzá, hogy a jelképek által közvetített üzenetet térben és időben konkréttá tudják tenni.

Analóg módon a tatárszentgyörgyi tragédia, ahol egy édesapát a kisfiával együtt meggyilkoltak, ez egyszerre magángyász a családnak, és annak a falunak a tragédiája is, ahol ez az eset megtörtént – és ebből a szempontból bizony helyes lett volna, ha annak idején „Róbert és Robika” emlékművét, amelyet Alex Schikowski készített, ott állítják fel, mert annak a közösségnek az öngyógyulása szempontjából nélkülözhetetlen tárgy lehetett volna. Az, hogy az a közösség nem akar gyógyulni, vagy úgy tesz, mintha nem lenne sebe, amit gyógyítani kellene, a beteg voltára utal –nem az érintett családéra, hanem a tatárszentgyörgyi társadalom beteg voltára, vagy annak vezetői rossz helyzetfelismerésére. Amikor Iványi Gábor ezt a szobrot befogadta a templomkertjébe és fölállította, nyilvánvalóvá próbálta tenni, ha másutt nem is, de Magyarországon van egy hely, ahol ezt a tragédiát nem akarják elfelejteni, és nem akarnak úgy tenni, mintha beilleszthető lenne az éppen adott magyar társadalomfejlődés történetébe. Nem lehet ténnyé silányítani, vagy adattá degradálni ennek a családnak a szomorúságát és gyászát.

- Miért fordulhatott elő Magyarországon a romák ellen elkövetett gyilkosságsorozat?

DL: A magyar társadalom szavak nélkül, indirekt módon elviselhetővé tette a verbális agresszió tettlegessé válását. Törvényszerű volt, hogy megtörténik, mert a tiltakozás szükségének felismerése az emlékezéshez van kötve. Nem mindenki érti, vagy jön rá azonnal, hogy mi ebben a személyes felelőssége. Hogy személy szerint ő hol, mikor, miben hibázott. Ezért is kell eljönni egy-egy ilyen megemlékezésre, hogy a közösség öngyógyító funkcióján keresztül engedjük, hogy a lelkünk befogadja azokat az információkat, gondolatokat, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy bizony ebben a rettenetben az egész magyar társadalomnak felelőssége van. Tehát, amikor az istentiszteletre és az azt követő megemlékezésre, koszorúzásra, gyertyagyújtásra az emlékműnél sor került, ennek a funkciónak, feladatnak tettünk valamennyien eleget.

- Sokan romák is közömbösek, illetve nem mennek el általában a megemlékezésekre. Mit gondol, vajon miért?

DL: Van két olyan roma barátom, munkatársam –a felekezeti szeretetházban dolgoznak –, akiknél szintén hiányzik teljes mértékben ez a fajta reflexió. Az egyikük Miskolcról származik, harmincegynéhány éves, nagyon intelligens, érettségizett fiatal leány. Ahhoz, hogy értse, hogy ő a magyarországi cigányság sorközösségébe tartozó ember, ahhoz előbb meg kell ismernie a gyermekkora súlyos megpróbáltatásainak miértjét, és azt is, hogy a származását ért támadások ellen hogyan harcolt. Ez a tudatosítás az ő esetében nem történt meg, mert állami gondozottként nevelődött különböző otthonokban, ahol a cigány identitását nem építették fel. Ezért ő kétszeresen is megrendítő helyzetben van. Egyrészt azért, mert abban a hiszemben van, hogy nem roma, másrészről azokat a rossz megoldásokat, amelyek az elmúlt száz évben önvédelmi reakcióként kialakultak a rasszizmussal, a cigánygyűlölettel, mindenfajta embertelenséggel szemben, azokat nem feltétlenül kellene úgy továbbépíteni, hogy nem is tudja, miről van szó.

Sajátos módon ezek a megemlékezések, mint a tatárszentgyörgyi is, oda-vissza gyógyító funkciót töltenek be, mert magától értetődő, hogy a veleszületett faji jellegzetességek, vagy adott esetben választott karaktermotívumok közösségi megélése révén válik az ember élete igazivá, teljessé, vagy konkréttá. Szomorú vagyok, mert a cigánygyűlölet, vagy a rasszizmus elleni küzdelem nem csak a romák problémája, hanem a mai magyar társadalomé is. Az, hogy kialakult, annak részben a kontraszelekcióhoz, részben az infantilizmushoz, részben a nagyon hosszú időn keresztül tartott elbutulásához van köze, amiből kimozdulni bármilyen módon lehet –például felvilágosítással, de mással is. Egyetlen dolog fontos: hogy történjék. Ha nem történik, akkor van Tatárszentgyörgy. Akkor nem marad más hátra, mint az erőszak, hiszen az elfojtott indulatok, a végig nem beszélt kérdések, a különféle kisebbrendűségi érzések és gőgök sajátos keveredése és konfliktusa egy ponton túl átcsap erőszakba. És az erőszak onnantól fogva újabb erőszakot hív elő, és a történet tragédiába torkollik.

 

A szerző fotói a megemlékezés helyszínén készültek:

 

A hozzászóláshoz jelentkezz be a Facebookoddal!